UKT

Első cikkünk Irán kétarcúságát boncolgatta (https://bit.ly/31mK3Zv), a jelenlegi pedig áttér egy kicsit az ideológiai és geopolitikai törésvonalak mezsgyéjére. A nyugati sajtó hajlamos azzal vádolni Iránt, hogy a perzsák egyoldalúan igyekeznek elpusztítani a nyugati világot és annak vívmányait, de vajon ez tényleg így van? Vajon Irán tényleg egy gonosz hatalom, ahogy azt George W. Bush korábbi amerikai elnök kijelentette 2002-ben?

Hazafelé menet a reptérre sikerült kicsit eltévednünk a metrón, de egy nagyjából velünk egyidős lány felajánlotta, hogy segít nekünk. A szülei az állomáson vártak rá és magától értetődően mondták, hogy természetesen elvisznek minket autóval a reptérre. Beszálltunk a kis Saipa-ba (az iráni Suzuki Swift) és a reptérre tartó úton a bíróként dolgozó apukával hosszasan beszélgettünk. Ali szerint az irániak borzasztóan büszkék, Irán pedig egy csodálatos és gazdag ország, megvan mindenük, azonban a nyugati szankciók miatt óriási a szegénység az országban. De Irán inkább marad szegény, minthogy behódoljon a Nyugatnak. Mondandóját logikusan építette fel és nem tűnt egyáltalán elfogultnak, mivel a nyugati szankciók mellett perceken keresztül szidta a jelenlegi iráni politikai vezetést is a kialakult helyzetért.

Vannak olyanok, mint például a már említett ex-elnök, akik megelégednek egyszerű magyarázatokkal, hogy Irán motivációja a gonoszság, így egyfajta jó és rossz harcának állíthatják be a felek összecsapását. Irán gonosz, tehát az erkölcsi és morális fölény nálunk, a Nyugatnál összpontosul. Mások kicsit komplexebb elméleteket is felállítanak, ilyen például a Samuel Huntington által elképzelt vízió a civilizációk összecsapásáról, ami lényegében be is teljesedett a Nyugat és az iszlám civilizáció között, elég 9/11-re vagy az IS európai terrorakcióira gondolni. A napi hírek és Irán valóban radikálisan nyugat- és Izrael ellenes retorikája tényleg azt az érzetet kelthetik a nyugati világban, hogy a felek közül valóban Irán az, aki agresszív magatartásával potenciális fenyegetés a nyugati világra nézve. Vajon tényleg csak Iránnal van a probléma és a Nyugat csak védekezik, ahogy azt a nyugati sajtó gyakran sugallja? Érdekes módon a perzsák álláspontja pont ellentétes a már ismert és agyonismételt nyugati nézőponttal szemben: Irán fenyegetve érzi magát és agresszív magatartásával csak igyekszik erőt mutatni és gyengeségeit palástolni. A szemükben éppen hogy a Nyugat, vagyis elsősorban az USA az, aki az agresszor. De lássuk pontosan mik azok az okok, amik miatt Irán fenyegetve érzi magát, mi az amit Irán sérelmez USA (és a Nyugat) Irán politikájával kapcsolatban? Az iráni szempontok megismerése segít abban, hogy a két fél közötti szembenállásról ne a jó és a rossz harca lebegjen lelki szemeink előtt. A gyakran elhallgatott iráni szempontok így erősen árnyalják a már sokakban kialakult képet a perzsa országról.

Az irániak körében a nyugatellenes gyanakvásnak a magvát a Mosszadegh iráni miniszterelnök elleni 1953-as puccs vetette el. A miniszterelnök államosítani kívánta az országban működő olajvállalatokat (pl. a későbbi British Petrol jogelődjét), ami súlyosan sértette a nyugati érdekeket. Éppen ezért, valamint Irán kommunista érdekszférába való sodródásának félelme miatt (ekkor már tombolt ugye a hidegháború), az MI6 és CIA segítette megszervezni és végrehajtani a politikus elleni puccsot. A titkosszolgálati akció emlegetése kapcsán simán gondolhatnánk, hogy a sztori csak az összeesküvés-elmélet hívők fejében létezik, azonban az akció léte annyira nyílt titok volt, hogy az USA és CIA a 2000-es évek végén hivatalosan is elismerte érintettségét az ügyben. A puccs következményeként az országot 1941 óta irányító Reza Pahlavi sah még nagyobb hatalomhoz jutott és rendszere ugyan nyíltan nyugatbarát volt, az iráni közvélemény megállíthatatlanul sodródott a nyugatellenes meder felé. A sah konzervatív klerikális ellenzéke folyamatosan a nyugati érdekek kiszolgálásával támadta a sahot. A rendszer egyre elnyomóbbá vált és az 1979-es iszlám forradalom végül el is mosta azt, a sah pedig elhagyni kényszerült Iránt. Mikor a sah rák ellenes kezelései miatt végül hosszas hercehurca után bejutott az USA-ba, Iránban zavargások törtek ki. Tömegek tüntettek a teheráni amerikai követség előtt, követelve a sah kiadatását Iránnak. Az incidens betetőzése iráni túszdráma néven vonult be a történelembe. A feltüzelt tömeg nemzetközi jogot súlyosan megsértve betört az amerikai nagykövetségre, ahol túszul ejtették az ott dolgozó személyzetet, többek között diplomatákat és hírszerző tiszteket. Az irániak azzal magyarázták a drasztikus lépést, hogy meg akarták akadályozni, hogy az USA titkosszolgálati eszközökkel visszaemelje a hatalomba a sahot Iránban. Ugyan a sah egészségügyi állapota ezt már nem igazán tette lehetővé, az iráni közvélemény annyira gyanakvó volt az 1953-as puccs után az USA-val szemben, hogy inkább elszánták magukat a követség lerohanására, mely során a nemzetközi jog legalapvetőbb szabályait is megsértették. Más kérdés, hogy az USA szintén számos nemzetközi jogi alapelvét sértette meg az 1953-as puccs során. Az iráni iszlám forradalom után az USA egészen a túszdrámáig bízott a neutrális kapcsolatok fenntartásának lehetőségében, annak ellenére is, hogy a sah helyébe lépő Khomeini ajatollah többször is kifejtette, hogy az USA maga a sátán. A túszdrámával végül az amerikai-iráni kapcsolatok teljesen lehűltek, az USA megszakította diplomáciai kapcsolatát Iránnal, valamint embargót vezetett be, ami meglehetősen érzékenyen érintette Irán gazdaságát, hiszen az embargóhoz az egész nyugati világ csatlakozott, így a perzsa ország alapvető technológiákban szenvedett hiányt. Egy ilyen szembetűnő példa az Iránnal kapcsolatos bankkártya mizéria: a perzsa országba látogató turisták rá vannak kényszerülve a készpénz használatra. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a turistáknál lévő Visa, AmEx, Maestro és Mastercard kártyák nem működnek Iránban, mivel az embargó miatt Iránnak saját kártyarendszert kellett kifejlesztenie.

A két ország közötti kapcsolat tovább romlott (ha ez egyáltalán lehetséges) 1988-ban, mikor a Perzsa-öböl biztonságát felügyelő USS Vincennes amerikai romboló tévedésből támadó iráni vadászgépként azonosította az Iran Air 655-ös utasszállító járatát és két föld-levegő rakétával megsemmisítette azt. A szerencsétlenségben 290-en vesztették életüket. Az ügy Nemzetközi Bíróság elé került, de végül az USA peren kívül kártérítést fizetett az áldozatok hozzátartozóinak. Ugyan a független nyomozás balesetnek minősítette az esetet, Teheránnak meggyőződésévé vált, hogy a gép lelövése nem lehetett a véletlen műve. És valóban rosszul vette ki magát, hogy a gép lelövésért felelős USS Vincennes kapitány, William Rogers nem hogy nem lett felelősségre vonva, de 1990-es hazatérésekor még kitüntetésben is részesült.

A fenti incidensek, melyeket valamiért a Nyugat sosem igyekszik az Iránnal kapcsolatos narratívájába beleépíteni jól mutatják az éremnek a másik oldalát: Iránnak ugyanúgy van félnivalója a Nyugattól, ahogyan fordítva. Ha emellé hozzávesszük, hogy Irán az iszlám világon belül is kisebbségben van, akkor könnyen megérthető az agresszív paranoia. Teheránnak igazából minden adottsága megvan arra, hogy az muszlim világ vezető magállama legyen, egyetlen apró tényezőt leszámítva: Teherán az iszlám síta ágát vallja magáénak. A muszlim világon belül a síták 10-12%-os kisebbséget tesznek, szemben a 90%-os szunnita többséggel és azok az alapvetően szunnita terrorszervezetek, illetve radikális csoportosulások, akik a nyugati világ és a keresztények elleni harcra hergelik a tömegeket, gyakran kacérkodnak a síták és minden egyéb nem szunnita muszlim vallási kisebbség kiirtásának gondolatával is. Így talán még jobban érthetővé válik Irán paranoiás félelme: a muszlim világon belül is rengeteg ellensége, valamint 1979 óta rajta van az USA és így az egész nyugati világ feketelistáján is. Enyhe képzavarral élve ez egy igazi Dávid és Góliát küzdelem Irán szempontjából.